Mindennapos tapasztalat, hogyan és miben oszthatnak meg minket különbözőségeink: 

• ki mit szeretne birtokolni, a magáénak tudni a másik ellenében; 
• mennyiben más ízlésünk, értékrendünk; 
• miként generál ellentétet az, hogy mit tudunk és mit hiszünk a világról; 
• hogyan térünk el vélekedéseinkben arról, hogy egy adott emberi kapcsolatban kinek milyen szerepet, viselkedést kellene megvalósítania.

Nehezíti a megoldások felé lépést, hogy más-más hozzáállást igényelnek azok a helyzetek, amikor:

• a megélt ellentéteknek valóságos alapja van
• amikor a konfliktus akár megoldhatóvá is válna, de ezt az érintett felek vagy fel sem ismerik, vagy érzelmi okokból nem akarják felismerni a konfliktust és a megoldás szükségességét
• ha az ellentét két fél között nem a konfliktus valódi tárgyát kimondva jelenik meg, hanem lépten-nyomon összekapnak apróságokon – ahelyett, hogy a valódi, elfedett problémát bontanák ki és oldanák meg közösen 
• ha a konfliktus nem a valódi érintettek és résztvevők között támad, hanem áttolódik más személyekre (nem egyszer manipulatív módon).

Konfliktusok tehát ellentétek, eltérő igények és motívumok összeütközésével keletkeznek, illetve gyakran olyan érzelmi zavarból adódnak, ami az érintett feleket (de legalábbis a felek egyikét) képtelenné teszi arra, hogy a realitás és az etikusság talaján állva oldják meg a helyzetet. 

Az már fél siker, amikor a konfliktusok nyílttá válnak, a tényleges szereplőkkel, hiszen akkor már arról lehet beszélni, ami valóban van. De ha a kapcsolatokat olyan rejtett nézetkülönbségek, ki nem mondott ellentétek terhelik, amelyek nevén nevezésétől az érintett felek tartózkodnak, akkor ez épp olyanná válik, mint a lappangó betegségek, amelyek egyszer – súlyosabb formában – kitörnek, és akkor már sokkal nehezebb gyógyítani, mint kezdetben lett volna.

A konfliktusoktól gyakran nem csak tartózkodnak, hanem félnek is az emberek, ezért nem is vállalják fel, legfeljebb az érintett fél (vagy felek) háta mögött, szemtől-szemben véletlenül sem. Aki olyan útravalót kapott neveltetése során, amiben a „szeresd a testvéred, szüleid, tanítóid (stb.)” elv kizárólag az ellenvetés-nélküliséggel, az alárendelődéssel azonos, az vagy  nem fogja megtanulni, vagy csak nehezen, hogy szabad, sőt kell érdekeket, elképzeléseket egyeztetni, ha közösen vagyunk érintettek napi helyzetekben. 

Közben persze – éppen azért, mert különbözőek vagyunk – érdekeink, elképzeléseink, véleményeink ütközhetnek egymással, de ha sikerül jó (de legalábbis semleges)  kapcsolatot kialakítani, akkor a felmerülő konfliktusaink kezelhetőekké válnak. 

A konfliktusok vélt és valós negatív hatásai helyett érdemes tudatosítani azt is, hogy miért is jó, ha szembe nézünk a problémáinkkal, igényeinkkel, napi konfliktusainkkal – otthon, az iskolában, a munkahelyen, és más kapcsolatainkban:

• gyakran erősíti az identitást (vagyis az önazonosságunk stabilabb lesz, mert pontosabban ismerjük saját belső indítékainkat és edződnek képességeink)
• sokszor alapja vagy megerősítése egy érdeknek
• gyakran adja az összetartozás és hasonlóság érzését embereknek, csoportoknak (a közös érdekek, közösen elérendő célok, a közös sors alapján)
• prioritások meghatározásában segíthet (közösen egyeztetjük, hogy egy-egy csoportban, kapcsolatban mik az együttes elsődleges értékek, szabályok)
• biztonsági szelepként működhet az érzelmek konstruktív kifejezésében
• időlegesen megoldhat egyéb konfliktusokat
• a konfliktus megoldása során felszínre kerülhetnek addig el nem hangzott hatékony megoldási javaslatok, feloldódnak régebbi el nem intézett sérelmek
• hasznos beszélgetéshez, információcseréhez vezethet
• hatékony konfliktusmegelőző és -megoldó rendszer kialakítását eredményezheti.

A konfliktusokkal való szembenézés és azok felvállalása és pozitívumai hosszú távon a következő előnyöket eredményezik:

• Meggyőzőbbé tesz minket az őszinteség és egyenesség, mint a mellébeszélés, a halogatás. Ha rámutatunk ellentmondásokra, következményekre, lehetőségünk van köntörfalazás nélkül, lényegre törően foglalkozni a problémával.
• Elősegíti, hogy a magatartásra, ne pedig a személyre összpontosítsuk a figyelmünket, a másik személyének negatív minősítése helyett. Magunk is úgy viselkedünk, hogy önérvényesítő magatartásra ösztönözzük a másikat.
• Növeli mások iránti toleranciánkat, a kapcsolatokat nem erőpróbának tekintjük. Ha tudjuk, hogy az emberek életfilozófiájukban, nézeteikben eltér(het)nek egymástól, türelmessé tesz minket a témák széles skálájában, anélkül, hogy lényeges dolgokban megalkudnánk.
• Véd minket mások manipulációs próbálkozásaival szemben. 

 

A konfliktusok felvállalásának, az önérvényesítésnek különböző módjai lehetnek:

• Agresszív magatartás: az agresszív személy nyerni akar, akár a másik kárán is.
• Behódoló magatartás: a behódolásra hajlamos személy minden módon el akarja kerülni az összeütközést másokkal, akár még a saját kárára is.
• Önérvényesítő magatartás: kiegyensúlyozott magatartás. Az egyén kiáll saját jogaiért, ugyanakkor (az aktívan keresett reális információkat mérlegelve) elismeri mások jogait is.

Nincs önmagában véve jó vagy rossz módszer: azt kell felismernünk, mi az alaphelyzet, s ha felismertük az alapszituációt, akkor az annak megfelelő megoldástípust érdemes alkalmaznunk. Ehhez persze az kell, hogy mindegyiket készségszinten gyakoroljuk, ahelyett, hogy egy-két bejáratott, ámde merev megoldásmódunk legyen. 

Alapszinten ötféle konfliktuskezelési módot szokásos megkülönböztetni, amelyeket más-más esetekben érdemes alkalmazni:

 1.  Versengés, önérvényesítés – csak az egyik, az aktív fél elképzelése érvényesül

• Amikor gyors és fontos lépésre és döntésre van szükség.
• Amikor muszáj egy ügy érdekében népszerűtlen, de szükséges lépéseket tenni.
• Amikor tudjuk, hogy igazunk van és/vagy amikor meg kell védenünk magunkat.

2.  Együttműködés, problémamegoldás – minden érintett érdeke érvényesül

• Amikor egységesítő megoldásra van szükség, és nem elég a kompromisszum.
• Amikor az egymástól tanulás a cél.
• Amikor különböző nézőpontok ötvözéséből áll össze egy kerek egész.
• Amikor minden résztvevő elkötelezettsége szükséges.
• Amikor olyan érzéseket kell a helyükre tenni, amelyek a kapcsolat mindegyik szerep-lőjére hatással vannak.

3.  Kompromisszum – mindegyik fél enged az eredeti elképzeléséből valamennyit, de a megoldás még így is közös

• Amikor fontos minden érintett célja, de nem annyira, hogy kenyértörésre kerüljön sor, így az is elég, ha mindegyik fél kölcsönösen enged valamennyit.
• Amikor összetett helyzetekben időleges megoldás is elég.
• Amikor gyors megoldás szükséges.

4.  Elkerülés – egyik fél érdeke sem érvényesül

• Amikor valaki más hatékonyabban tudja megoldani a konfliktust.
• Amikor több időre van szükség, a megfelelő információk begyűjtéséhez.
• Amikor más kérdések, problémák, konfliktusok sokkal sürgetőbbek.
• Amikor látszik, hogy nincs lehetőség a saját elképzelés, érdek érvényesítésére.
• Amikor az indulatok (és/vagy más negatív érzések) olyan mértékűek, hogy érdemes megvárni, hogy lecsillapodva az érintettek visszanyerjék higgadtságukat.

5. Alkalmazkodás – a másikra hagyott érvényesülés

• Amikor valaki rájön, hogy nincs igaza. (Persze képesnek kell lenni fel- és beismerni.)
• Amikor az adott helyzet a másiknak fontosabb és/vagy a kedvében akarunk járni.
• Amikor a helyzetet átlátva, nevelő célzattal azt kívánjuk lehetővé tenni, hogy a másik a saját tapasztalatából, esetleg saját kárából tanuljon (ha másképp nem hisz el valamit).
• Amikor a jelenbeli alkalmazkodással egy későbbi fontos ügyhöz akar valaki támogatást.

Ha viszont valaki folyamatosan és indokolatlanul csak önmagára gondol, és nincs, aki számára kijelölje a határokat, ha valaki már-már önsorsrontó módon lemond saját igényeiről, elképzeléseiről, vagy ha valaki elkerüli a konfliktusokat, amivel konzerválja az egyenlőtlen helyzeteket – mindez akár életellenessé is válhat. 

Egyszer azt olvastam, hogy nem kellene félnünk annyira mindennapjaink „kicsiny kis zsarnokocskáitól” (legyenek ők életünk során akár a szüleink, tanáraink, munkatársaink, vezetőink vagy más személyes kapcsolataink), hiszen ha meglátjuk a velük való viszonyunkban saját gyengeségeink és belső lehetőségeink tükörképét is, akkor talán meg is köszönhetjük nekik, hogy életutunk egy-egy szakán edzőtársainkká válnak. 

Ehhez az úthoz gyakran bátorság, kitartás és erő szükséges – s annak tudata, hogy ezen az úton senki sincs egyedül!

 

Husztiné Hajdú Erika pszichológus, magatartásterapeuta, hipnoterapeuta, marketing szakértő, Nyíregyháza